jó időben, összességében érdekesre sikerül, de eléggé bosszantó mellékzöngékkel. Elhittük ugyanis Patríciának, hogy Gozo szigete egyedül, autóbérlés nélkül túl bonyolult, és beszállunk a szervezett programba.
Korán kell indulni, ez azt eredményezi, hogy a kijelölt időpont előtt már le kell mennünk reggelizni. Végül is reggeli van, át is érünk a nem túl távoli szállodához a találkozóra. Ehhez képest jó fél órát várunk, mire megjön a busz, majd keringünk még a környék szállodáinál a többi utasért ugyancsak fél órát. Ezután elutazunk Cirkewwába és kiderül az is, hogy Gozon új busz fog minket várni, a mienk nem jön át a kompon.
Menet közben előjön az első nem túl kellemes körülmény – a két idegenvezető minden szöveget összesen 3 nyelven mond el (angol, olasz, magyar) – így állandóan beszélnek. Aztán hamarosan a második is – ezekben a távolsági buszokban remekül lehet utazni, de a kiszálláshoz szűk a közlekedő-tér, így egy ilyen művelet legalább öt perc toporgást jelent…
A komppal rendben átkelünk (20 perc), megtaláljuk az új buszt is, irány Ggantija, egy újabb 5000 éves megalitikus építmény. Itt kétfelé válunk, a magyar idegenvezető viszi az egyik csoportot, aaz angol/olasz a másikat – és mivel az építmény két részből áll, megmutatják a csoportjuknak egy-egy felét (!) – összességében eléggé alulinformáltan – majd elterelnek a mézárusok felé. Ezt kihagyjuk, benézünk inkább a másik oldalra is.
Ezután hosszabb buszozás következik az "Azure Window" felé. Itt (önköltségen) kis – 8 személyes – motoros csónakokkal kimehetünk a barlangon át a tengerre – a sziklák mellé, ahol fehér és vörös korallok borítják a sziklafalakat, és az árnyékban a tenger feketébe hajló mélykék színű. Kicsit viharos a víz, erős szél van, némileg fröcsköl is – mindezt az úri közönség hullámvasúti élményként kezeli, meglehetősen zajosan. A dolog különben tetszik, bár megállapítom, hogy úszva izgalmasabb lenne (a búvárok így járnak ki)… 20-30 percet tarthat a körutazás, aztán vissza a szűk lyukon. Ezután marad még némi idő, hogy bóklásszunk kicsit a sziklákon, távolról megnézzük a gombatermő sziklaszigetet (amelyen az idegenvezető szerint a sebekre jótékony hatást kifejtő gombafajta nő, és ezért valamelyik nagymester meredekebbre faragtatta a szikla oldalait, hogy nehezebb legyen feljutni).
Ezután vissza a buszba, egy katedrális felé vesszük az irányt, az idegenvezetők lelkesen magyarázzák, hogy a templomban egy aranyozott, gyémántokkal díszített Mária-kép van, amihez maga II. János Pál pápa is hozzájárult pár gyémánttal. Odaérünk délre, amikor is kiderül, hogy tkp. ebédelni jöttünk, a templom alatt egy nagy terem van, étteremnek berendezve, ahol az ételosztók előtti sorbanállás útján megkapjuk a fogásokat. Ezzel elmegy egy óra, kijövünk, és kiderül, hogy a templom ¼ 1-kor bezárt, nem mehetünk be.
Beszállunk a buszba, Fontanaba megyünk, ahol a sziget egyetlen forrására építve egy mosóház, és három üzlet van. Fél óra vásárlási szünet (persze nem veszünk semmit), majd beszállás, 5 perc utazás, kiszállás, fél óra fényképezési szünet egy amúgy nem csúnya, de semmitmondó öböl partján. Mintha húzni kellene az időt…
Ezután irány Victoria – Gozo fővárosa. Itt beterelik a népet valami filmvetítésre – már aki hagyja magát. Mi inkább nem, és elég sokan ugyanerre az álláspontra helyezkednek – inkább körülbóklásszuk a központot, majd az erődöt.
A végére összefutunk a csapattal is, velük együtt bemegyünk a templomba – megcsodálandó az alapban az egyik mellék-kápolnában álló, de a húsvéti körmenetben főszereplő, vállakon cipelt szép nagy Mária szobrot (ami miatt ki kellett szélesíteni az erőd kapuját – nem fért át rajta) – és persze a templomot magát is. Ezután még egy kis séta a falakon, majd busz, irány a komp.
A beszállás sokkal nyűgösebb – a megérkezés a szigetre elszórt, de a visszautazások délutánra csoportosulnak. Egy hatalmas sátorba szorulunk, itt kell megvárni még egy kompot, meglehetősen zsúfoltan, informálatlanul álldogálva. Aztán nyugodt hajózás, busz, irány hazafelé.
Igen ám, de az út közvetlenül egy geoláda mellett visz el, így megállítjuk, és megpattanunk. Pár száz méter a távolság, de nem lehet egyenesben megtenni – egy hegytetőn lévő erdőben van, a hegyoldal viszont teraszos művelésű, két-három méter magas, kőből kirakott lépcsőkkel. Így aztán oldalt megyunk egy úton, majd az egyik szintnél úgy gondolom már jó lesz, tehát be. Némi kapaszkodó után (nem éppen közterületen) fel is jutunk, a láda simán megvan. Visszafelé próbálunk valami szintben lévő ösvényt találni, de nem megy., így aztán – egyre sötétebb lévén – visszamegyünk a bejárt úton.
Visszaérve a főútra beállunk a buszmegállóba. 10-15 perc múlva jön is egy busz, felszállnánk. A sofőr viszont elmagyarázza, hogy elvihet minket ha akarjuk, de 5 perccel mögötte fog jönni egy másik (helyi) járat, aminek feleannyi a tarifája – miért fizetnénk többet, takarékoskodjunk a pénzünkkel. Elhisszük neki - és tényleg jön, és tényleg fele annyi…
Hazaérve már csak a megfelelő étterem kiválasztása marad – és amikor az egyik ablakon át meglátok valakinek a tányérján egy jó darab bélszínt, a kérdés lényegében eldől. Finom volt – pont olyanra csinálták ahogy szeretem…
Aztán irány a pub, az iménti bélszínes pasas ott vigyorog a pultnál, felismer, beszól, hogy követjük őket, az asszony szóba elegyedik velünk, kiderül angolok, fogalmuk sincs hol van Budapest, stb., stb. Guinness, guinness, közben megállapítjuk, hogy az ilyen ki-be szállós, idegenvezetős turistáskodás nem a mi esetünk, rosszkor voltunk rossz helyen – de nem tesszük többé - aztán haza és alvás.
